A GONDOLKODÁSNAK MÚLTBELI BÁZISA IS VAN
Mielőtt a fenti címben jelzett mondani való kifejtését megkezdhetnénk, egy hosszabb eszmefuttatás látszik szükségesnek a gondolkodás korunkban szokásos jellegzetességeiről. Csak így indokolhatjuk, a jelzett téma átgondolásának időszerűségét!
A ma politikusa, de a hétköznapi ember sem tudja elképzelni a világot államhatalom nélkül. Hiszen gondolkodásunk nagyon is mához kötött. És ezt a viszonyt sokan öröknek tekintik. Ma és minden korban rendszerint az itt talált, többnyire bizony sanyarú élet ad tápot gondolatainknak. Pedig, hát a mi világunk egyre szánalmasabb. Különös erővel, Madách az Ember tragédiája c. drámájában mutatja be azt a kacskaringós és szégyellhető utat, amelyen az emberiség az utolsó két évezredben járt, és ahol mostanra a szeretet, boldogság, béke, jóság, őszinteség, együttérzés, barátság, szívjóság és hasonló emberségek fokozatosan korszerűtlenekké válnak, előbb salakká silányulnak, aztán lassan ki is halnak. „Ahogy a Föld öregszik egyre inkább eltűnik az, ami vonz, ami szép.” Nincs igazi szeretet, csak szenvedély mohó vágy, sóvárgás, gyűlölet, utálat, közöny. Idegenné, ellenséggé válnak egymásnak az emberek a gondolkodásban, de mindennapjaikban is. Persze ez a sanyarú valóság igen csak erős hatással van arra, amit gondolunk, és ahogy gondolkodunk.
Aki Madáchot olvassa, jórészt csak a hanyatlást érzékeli, nem látja az egész magyar mindenséget. Madách figyelmeztetni akar. Nem szándéka bemutatni a teljes valóságot, ill. csak az „Ember küzdj és bízva bízzál” szavakkal utal a jövő lehetőségeire, hallgatva a ma értékeiről, a még meglévő jóságról, szépségről. Pedig nincs riasztó hiány ezekből ma sem! Vannak nagyszerű egyszerű emberek, kiváló tudósok, művészek, sportolók. A ma világa nem az enyészeté, hanem az újraéledésé, sőt a megigazulás lehetséges korszaka, az ember magára találásának ideje is lehet. Akik csak a senyvedést szemlélik, hamar betelnek a szóval, ami sokszor csupán ámítás. A tömegek érdekeit csak mímelő korifeusok szónoklataival szemben, viszont láthatjuk a pártok elit köreit gyarapodó módban, egymással való torzsalkodásukban. Ahogy a hatalomba férkőznek, megszedik magukat és vagy ismételnek, vagy „jóllakottan” tovább állnak, helyet hagyva újabb éheseknek. Ez a miliő nem ad megnyugvást sem a felszínen, sem a mélyben. A felszínen ma a megváltoztathatatlant láttató, hirdető emberek tudatában nincs egyéb, mint a mai állam és valóság sekélyes, felszínes szemlélete. Ami csak a mát engedi látni. A demokrácia jelszavát hangoztató pártok, hasonló érdekű külhoni „barátokra” támaszkodva, sokszor pénzért, anyagi előnyökért eladják még a lelküket, meggondolatlanul, még identitásukat is. A kozmopolita gondolkodás, már jó ideje rágja nemzetünk fiainak nem kis hányadát. A liberalizmus mai változatai pedig adnak ugyan fogódzót, annak, aki hisz az „értelmiség mindenhatóságában”, de ilyenek is egyre kevesebben vannak, ugyanis az efféle mindenhatóság csupán fikció.
Az ezekbe a kategóriába tartozó embertársaink nem vállalkoznak, de nem is képesek arra, hogy a szabad ember jövőjét megtervezzék, előkészítsék. Észleleteik a romlás, a végzet felé mutató jeleket látják, tudásuk pedig a sekélyes mára szűkül. Legfeljebb puffogtatnak a jövőre utaló jelszavakat. Különös élességgel tapasztaljuk a sekélyes mára orientáltságot a pártok berkeiben.
Lássunk konkrétan egyet közülük. Az MSZP-t pécéztük ki. Ez a párt a nemrég „elhunyt” és végkép leszerepelt MSZMP-nek az utódpártja. Volt „nagyjai” úgy búcsúztak, hogy „viszont látásra.” Az összeharácsolt vagyon és a galádul megszerezett többi gazdagsági pozíció persze elvileg meg is alapozhatta volna ezt a lehetőséget. A zászló azonban más szelet kapott. Így adta át helyét gyengécske utódjának. Az itt említett két párt tipikus példája a gazdasági érdek-csoportosulásnak, párt égisz alatt. De annak is, hogy egy-két erős / értsd: erőszakos/ nagyhangú, nagyobb erőfeszítés nélkül is lerombolhatja a „hajdan erős várat”.
. Aktuális politikusaink a ma lehetőségeit megragadva elsősorban azt latolgatják, azon gondolkodnak, hogy mi az, amit ebből saját anyagi érdekeiknek megfelelően mihamarabb megragadhatnak. Persze azt állítani, hogy a köz közömbös számukra, igazságtalanság lenne. De a mában való gondolkodás, sajnos általánossá vált. Megakasztva minden törekvést, a gondolkodás tényleges funkciójának keresésére is.
Sajnos, csak ezzel a hosszú elemzéssel juthattunk el mondanivalónk közérthető vázlatához. /Elnézést!/
Egy negatív megállapítással kell kezdenem. A mai ember gondolkodása nem lát visszafelé. Lusta erre. Holott a régmúltja adja az alapot, a jövő perspektíváinak gyökereit. A gondolkodásnak, a jövőről való gondolkodásnak is a rég múltban van a gyökere. Az emberré válás, az ősközösségi társadalom folyamatainak, a történelemnek a megértése nélkül, azaz az alapok, az előzmények nélkül minden gondolatunk „űrben lebeg”. A ma embere csak akkor tervezheti, láthatja meg jövőjét, ha van valós képe a régmúltról is. Az akkor és az azóta élt ember gondolkodásáról is, hiszen attól máig, egy összefüggő, folyamat zajlott, tartalmi lényegét tekintve: az emberiség történelme.
A ma fungáló politikusok zöme nem érti, hogy nem lehet csupán a mából kiindulni, amikor a jövőt tervezik. Nem tanulták meg, hogy a jövő igazi és romlatlan alapja a régmúlt és az arra ráépült történelem. Csakis az ezeket tükröző ismeretéből és az ember egyediségéből, a személyiségből kiinduló gondolkodás juttathat el a mai valóság valódi ismeretéig, és csak ez alapozhatja meg a jövőről történő gondolkodást. Hangoztattuk már, és megismételjük, hogy gondolkodásunk klúja őseink természetes életének és a történelemnek az ismerete, De tudnunk kell azt is, hogy „Az ember minden tette, egész élete a személyiségéből vezethető le, érthető meg.” Csupán a közelmúlt és a ma személete nem elegendő, nem alkalmas arra, hogy a valós, a tényleges távlatokat meglássuk.
Tehát, ha valaki messze előre, vagy csupán előre akar látni, annak a régmúltba, a máig tartó múltba is kell vetnie tekintetét. Ott találkozhatunk az emberrel, úgy pőrén, ott találjuk azt a társadalmat, amelyet még nem rontott meg emberi gőg, gonoszság, galádság, ott találhatók a tiszta személyiségek.
Kicsit másként, részletesebben!
Nézzük elsőnek magát az embert, aki az ontogenezis eredményeként épen a filogenezis útjára lép. Az általa eddig megtett több évezredes út során kialakult az egyenes tartáshoz nélkülözhetetlen gerinc, és a két lábon járás. Kialakult az emberi test, középpontjában az idegrendszerrel és az aggyal. /Ennek akkori térfogata megközelítette már a mai emberé-ét!/. A szoma /test/ és a szellem sajátos, egyedi vonásai pedig, együtt a személyiséget képezik. Azt a sajátságos halmazt, ami alkalmas, hogy mindenkit felismerjünk, megkülönböztessünk. Persze tudnunk kell azt is, hogy mindenki egyedül önmaga is: ember. Tehát, ha tudjuk, hogy az „eredeti”, a még meg nem fertőzött ember, a Cro magnoni Homo Sapiens, a személyiség mai értékelésének megítélésének az alapja, akkor tévedünk az emberről mondottakban a legkevesebbet. S ennek óriási jelentősége van abban pl., hogy tudomásul vegyük: „mindenkinek mások a tulajdonságai, képességei, más a munkabírása, a teljesítménye és ennek következtében eltérő az elosztásból történő részesedésre való joga is.” Tehát az egyenlősdi nem megalapozott, nincs helye, nem indokolható. Ettől függetlenül mégis van, kell lennie „emberségnek”. Ezt követeli tőlünk a nagy emberi közösség, a maga sokrétűségével is, de saját, puszta létünk is. A csecsemő, a beteg, az öreg csak a munkabíróra számíthat, és ennek nem lehet csalódás a vége! Ez a puszta, hétköznapi humánum minimuma! De a tehernek itt nincs vége. Az ember közösségi lény is. Tehát el kell látni a társadalom szervezését, irányítását, védelmét, stb. is. Csak közösségként, együttműködés esetén virágozhat a kis és a nagy embercsoport egyaránt. És ennek tetemes a költsége, amit szintén a termelés eredményeiből lehet fedezni. A termelés eredményei korunkban, sajnos még a kizsákmányolással is megterhelt. Ez utóbbi persze már sáp, akkor is, ha az a látszat, hogy a tőkés saját pénzét fekteti be, adja kölcsön. Ahogy a ma meglévő tőke és gyarapodása az emberi munka eredménye, ugyanúgy a tőke minden porcikája is a munkaerő produktuma.
Ahogy a személyiség a jövőtervezésének egyik bázisa, hasonlóan az ősközösségi társadalom is betöltötte ezt a szerepet. Az a talán nagyrészt spontán szerveződés, amit ma is megfigyelnek az ősközösség színvonalán élő embercsoportoknál, rávilágít a vezetővel már rendelkező, irányított embercsoportok életére. Valamilyen támpont a valós demokrácia mibenlétének megértésére. Az ősközösségi élet kemény, de valóban demokratikus. A vezető kiváló, /rendszerint, de nem mindenütt/ férfi. A felnőtt férfiak általában termelnek, a nők ellátják a háztartást és a háziállatokat. Alkalomadtán a munkamegosztás át, át csúszhat egymás terrénumába. Külön szervezik a fiatal fiuk és lányok, valamint a maga-tehetetlen öregek életét, tevékenységét. A vezető rendszerint ugyanabból a nemzetségből való és nagy tekintélynek örvend. /A tekintély a vezető nélkülözhetetlen kelléke!/ a tényleges demokrácia mindig tetten érhető. A legtöbb tevékenység kapcsán, befolyással van minden életfázisukra.
A mai gondolkodónak tűnhet úgy, hogy ezek primitív elképzelések csupán. Az itt szóba hozott „régiség” ma valóban korszerűtlen. De kétségtelen, hogy erőszak és pártérdekektől mentes világ az, amit felrajzoltunk. És ennél is fontosabb, hogy ez a közösség belül, nem szakad, anyagi érdekek függvényében, darabokra. Voltak persze más hasonló kis embercsoportok is, hasonló emberséges életközösségben. Amikor ezek érdekei ütköztek, és nem tudtak megegyezni, ott elindult valami a rossz úton és jelezte azt az irányt, amelyen járni, azóta is, nem csak veszélyes, de bizton a falanszter felé vezet.
Az általunk vázolt körülmények között élt embercsoportokkal kapcsolatosan az még a kérdés, hogy a régmúlt emberének és közösségeinek az ismeretét mikét hasznosíthatjuk!
Az nyilvánvaló, hogy az ősközösségek világát nem kívánja senki visszaállítani, nem is lehet! A mai technika és technológia, általában a korszerű tudás mást, sokkal, de sokkal többet nyújthat, még a mára túlságosan is felduzzadt emberek összességének is. Ami reálisnak látszik, hogy minden dolgozni képes embernek munkahelyet teremtsen az államhatalom /amíg van/ és biztosítsa, hogy mindenki munkája értékének /mennyiségének és minőségének/ megfelelő juttatásban részesüljön. Aztán valamikor majd ne a munkás, hanem a tőketulajdonos kapja a tisztes megélhetéshez szükséges részesedést /munka nélkül?/ a megtermelt javak értékéből. Ehhez pedig elengedhetetlen annak a kolosszális feladatnak a végrehajtása, melynek során a tőkések gazdasági és politikai hatalmát megtörik./ Ehhez ugyan ma világforradalom és/vagy istenítélet látszik szükségesnek! Ám nem minden látható előre!
Ha a fordulat valamikor majd mégis megtörténik, az azt követő egy-két évtized eltelte után, a pártok helyére társadalmi szervek kerülhetnek, a szakmák által felkészített és társadalomtudományokban jól képzett, választott, vezetésben jártas munkatársakkal, akkor jöhet létre, a már régtől emlegetet és eddig csak óhajtott demokrácia: a munkára épülő, a jóindulatú, embert becsülő, Istent tisztelő, nem ugyan hiba nélküli emberek közössége. Valamilyen olyan szerveződés, sokkal magasabb szinten, mint amilyen az ősközösség volt.
Záró gondolatként hangsúlyozom, hogy elképzeléseimet hozzáértők elé utalom és kérem bírálatukat azzal a megjegyzéssel, hogy valamiféle megoldás elkerülhetetlen, sokat tétovázni nem szabad, mert az Apokalipszis veszélye nagyon közeli!
Pest, 2014. dec.20.